A családi ünnepek legszebbike a házasságkötés, az azzal járó nász, a vőlegény búcsúztatása, majd a leánykikérés és a menyasszony kiadása. Az évszázadok során kialakult magyar lakodalmi szokások tájegységenként jelentősen eltértek egymástól, újabban viszont már sokszor összekeverednek. A mai kornak megfelelően a Vőfélyek mellett megjelentek a ceremóniamesterek, moderátorok is. Miben különböznek egymástól: Vőfély őrzi a hagyományokat, a régi tájegységenkénti szokásokat, ezért illik tudnia azoknak jelentőségét és miértjét. Ceremóniamester a modern kornak megfelelő öltözékben jelenik meg, a nevében is benne van, celebrálja az esküvőt, ügyelve annak minden részletére.Szívesen hívják őket egyéb rendezvényekre is. A Moderátor elegáns, inkább csak háttérben dolgozó, mindenre odafigyelő, s ha kell akkor színre lép.

Tökéletes? vagy valami még kell!

S ekkor a férfi bordájából - mi másból persze - megteremtette a nőt. Azért a bordájából, mert ugyanabból az anyagból tökéletesen kiegészítik egymást. A nő kapta a szépséget, a kedvességet, s ami a legfontosabb a tehetséget ahhoz, hogy megtanítsa, hogyan kell szeretni. A férfi az erőt és szerintem az észt. Hogy ezt mire alapozom? Hát menjünk vissza kicsit az időben! Miért pont a nőnek jutott eszébe enni a tudás fájáról? Mi a fránya nyavalyáért nem tudott elülni egy almafa alatt békességben a klímatizált paradicsomban?
A férfiak nagyon büszkék arra, hogy ők a teremtés koronái és ahogy egyre többet gondolkodom rajta, rájövök, hogy lehet valami igazságuk.

 
Mi nők állandóan tudni akarunk mindig többet és többet, s ha már valamit is sejtünk az soha nem elég. Mindig határozottan ragaszkodunk valamihez - azt nem tudjuk ugyan, hogy mihez-, de abból nem engedünk.
Irigylem a férfiakat, ők nem akarnak megfejteni bennünket, Ádámi egyszerűségükkel elfogadnak olyannak, amilyenek vagyunk és vagy szeretnek, vagy nem szeretnek.

Bezzeg mi nők! Ha már egy kicsit is úgy érezzük, hogy a kivetett hálónkban fennakadt valaki, rögtön azon törjük a fejünket, hogyan tudnánk megváltoztatni, átformálni a saját elképzelésünk szerint. Állandóan agyalunk, járnak az agytekervényeink, ha valami olyat találunk a férfiban, amit nem értünk.
Tizenévesen még őrizzük Évaságunkat, még emlékezünk arra, hogy csak szeretni kell feltétel nélkül. De ahogy múlik az idő, ezt kezdjük elfelejteni.
Egyetlen egy dolog, amit még évmilliókon át is tökéletesen hozunk magunkkal, az a hódítás. Ez a mi dolgunk. De vigyázzunk, ha így folytatjuk, azon kapjuk magunkat, hogy egy szép napon már csak bugyiban járkálunk.
Talán túl sokat mutatunk magunkból. Amivel elégedetlenek vagyunk, átoperáltatjuk, leszorítjuk, felpócoljuk. Vagy is átrendezzük a kirakatot.
Persze jó dolog csinosnak lenni és jó érzés, ha megfordulnak utánad az utcán. Ahogy a férfi közelebb ér hozzád az arcodat nézi: keresi a mosolyt, kutatja a fényt a szemedben, vagyis a kisugárzásodat.
A mai nő már csak szexuálisan akar sugározni. Nagy a konkurencia, s ha nem veszed fel a versenyt, bizony, lemaradsz.
Hogyan választunk társat? Legyen egzisztenciája, persze nem árt, ha egy, két lábon járó bankkártya, melynek a lába között van a pinkódja.
Ezek lennének a legnagyobb értékek? Mi van belül? Már rég nem tudjuk!

 
Elfelejtettük hogyan jön át belső énünk legmélyéről az igazi nő! Hiszen nincs szebb egy kedvesen mosolygó nőnél, aki tudja, mikor kell megfogni a kezed és megsimítani.
Pedig a legtöbb férfi egy nagy gyerek és azt várja, hogy úgy is szeresd! Értsd meg, ha fáradt, vigasztald meg, ha úgy érzi fáj valami.
Mi nők legtöbben anyák vagyunk, miért megy ez akkor mégis, ilyen nehezen?
Milyen az igazi ölelés? Gyermeki, mert a lelkedből jön! Pár percre eltűnik a gondolat és az a fránya egó is, a háttérbe húzódik egy pillanatra.
Igazán a magyar nyelv tudja kifejezni, miből van az ember: FELE - ség.
Fele férfi - fele nő. Mi vagyunk a férfi másik fele.
Értsük már meg végre, csak így vagyunk egész!
Ne akarjuk mi megfejteni a férfit, csak szeressük! Hát ilyen egyszerű!
Ha hagyod a folyót saját medrében folyni, és nem akarod megakasztani, nem fog megáradni!